Fogalmam sincs arról, hogy
mikorra datálódik a tény, hogy a sírás a gyengeség védjegyévé lett. Pedig
sírni: az egyik legőszintébb emberi megnyilvánulás. Szót kér a torlaszokkal
körbevett szív és megindulnak a könnyeink. Ha hagyjuk…
Itt nem arra gondolok, amikor
minden apróságon eltörik a mécses – bár minden bizonnyal ennek is oka van. (És természetesen
arra sem gondolok, amikor kis és nagy gyerkőcök egymással versengve hisztiznek az
új, újabb és legújabb kütyükért.)
Sírni emberi dolog. És őszinte. Csakhogy
ma őszintének lenni rettentő ciki.
Önjelölt hősnek lenni,
trágárkodni, másokat lerúgni, előnyös helyzetünkkel visszaélni nem ciki, de
sírni az…
Mert megpattan a tökéletesség zománca
és íme, máris „kilóg a lóláb”. Pedig éppen ez az, amitől emberivé válik a sírás.
„De hát egy nagyfiú mégsem sír” – cseng a fülemben a négyévesét korholó anyuka
hangja, miután csemetéje hatalmasat zúgott a flaszteren és mindkét térdén rútul
lenyúzta a bőrt. És a négyéves nagyon hamar megtanulja, hogy elfojtsa a
könnyeit, ha azt akarja, hogy az anyja „hősnek” lássa. Hogy tíz év múlva az
első szerelme hősnek lássa… az osztálytársai… hogy a felesége, a főnöke… nem is
sorolom.
„Egy ilyen nagyfiú nem sír…” „Férfiember
nem könnyezik…”
De hát miért nem? Amikor bitangul
fáj… Mert a szomszéd fiú sem sír és különben is, mit szólnak ehhez a
szomszédok? Mit szól majd a falu népe?
Szerintem: Amit akar…
Emlékszem, amikor egykori
szerelmem elnézést kért, mert sírva fakadt egy régi dal hallatán, amit a
fiatalon elhunyt bátyja hallgatott annak idején… Nagyot nőtt a szememben ez a
sokat megélt, dolgos, mély érzésű ember, aki vállalta a könnyeit, bár soká szabadkozott
emiatt…
Szeretem az őszinte, emberi
megnyilvánulásokat. Akkor is, ha ez ma „ciki”.
Megfigyeltem saját magam tekintetében
is - noha ritkán fordult elő nyilvánosan – hogy miután mások előtt elsírtam
magam, kedvesen mosolyogva bezsuppoltak a „túlérzékeny” címzetű almappába,
ahonnan később már nemigen volt menekvés. Én lettem a „sírós lány a rózsaszínű
ernyővel” – csak mert hébe-hóba így törnek utat az érzéseim…
A magam részéről nagyon szomorú
lennék, ha egy érzelemszegény, könnyképtelen bádogkocka mellett kellene leélnem
az életem, akibe mindig ugyanazt a zsetont kell bedobni reggel, és huszonnégy
órán át a kívánt hőst testesíti meg hibátlanul, s akinek az a legfőbb
büszkesége, hogy életében soha el nem sírta magát…
Összegzésként pedig annyi jut az
eszembe, hogy az ember, ha férfi, ha nő, ha kis felnőtt, ha nagy gyerek, sokkal
inkább „érzékeny” legyen, mint érzéketlen tuskó.
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése