2013. február 24., vasárnap

Februári történet

A reménytelenül szürke, februári délutánon egykedvűen cammogott velünk a villamos. Meg- megállt,  újraindult, majd ismét maga elé révedt, mint mi, az ázott-fázott, jégcsap-orrú utasok. Morcosak voltunk, akár a szűnni nem akaró, ólomszín eső. "Bizony, messze még a nyár" - merengtem, ám egyszeriben csodás fénysugár ragyogott fel, hogy megossza velünk a titkát: mégiscsak földoldozó ez a február...
"Apa" - kezdte az élénk tekintetű, mosolyarcú kislány - "rajzolj nekem egy emberkét!" A fénytelen, párás ablaktábla egyszeriben megszínesedett, megelevenedett. Az emberke pálcika lett és nagyfejű (igazságtalan vagy, barátocskám :)), de a párbeszéd derűs volt, napsugaras volt, eleven volt. A kisgyerek szárnyakat kapott és a szürke üvegtábla helyére egy tündéktől, manóktól és apró állatkáktól nyüzsgő mesebirodalmat varázsolt.
"Tényleg tetszik, apa?" - kérdezte a gyerek, várakozón.
"Tetszik. Tényleg tetszik." - felelte a férfi és a tekintetük összeért.
Amikor elfogyott a "papír", a kislány a velem szemközti üres helyre települt és önfeledten rajzolt tovább. Olyan önfeledten, ahogyan a felnőttek közül csak nagyon keveseknek adatik meg. És ekkor megtörtént a csoda. A mosolytalan arcok felderültek, a fénytelen tekintetek kigyúltak: egytől-egyig megbabonázva figyeltük a kis kéz nyomán születő ügyes kacskaringókat. Időközben befutottunk a végállomásra. "A néninek is tetszett a rajzom" - lelkendezett a gyerek, mialatt az apja kezét szorítva kiszállt a kocsiból. Így távolodtak, kéz a kézben, mígnem a járókelők forgatagában végleg szem elől veszítettem őket. Miután kiszálltam, hosszan néztem utánuk... Isten áldjon, kicsi kéz. Mégiscsak földoldozó ez a február!

(Átvett szókapcsolatok: Antoine de Saint-Exupéry, Varga Domokos)

A kis hóember

Vége felé közelgett már a tél. A Nap egyre melegebben ontotta sugarát az ébredő vidékre, a havasok ölén megroggyant a hó, s a patakok kemény hátán repedve tört a jég. Micsoda reményteli nap volt ez a február végi, olvadt arannyal érő délután, melyben lüktető csíraként már benne ég a nyár! A kis hóember megérezte a meleget. Nyújtózkodott, szénszemeit dörgölte, s répaorráról le- letörült egy csillogó kristálycsöppet. Hiszen úgy maradna még! Mintha csak tegnap múlt volna az a fagyos, januári vasárnap délelőtt, amikor meglátta a napvilágot. A három pirosarcú kisgyerek emléke még elevenen benne él: a kék sapkás Ferkóé, a zöldcsizmás Janié meg Pankáé, a copfos kisleányé. Örökre magával vinné ezt a három gyerekarcot, mindenüvé! Ám tudjuk, a természet rendje örök. A tél tavaszra vált, a gyerekek sorra felnőnek, s a kis hóember érzi: menni kell. Mi ez az eleven hang, mely a szívéből szól hozzá? Ki ez az ismeretlen ismerős, aki, bár ő maga maradna, mégis menni készteti? A kis hóember szertepillant: körös-körül csupa hó meg jég, még egybefüggő, fehér mező, de a levegőben, mint ezerszín pillangó, már ott táncol a ragyogó, tavaszi sugár. A szomszéd ház eresze csepegni kezd, s a kis patak is egyre sebesebben szórja kristály-cseppjeit. A lábnyomok apró völgyein átdidereg a fagyott, barna föld. Kismadár villan az égen, mintha az eleven hang birtokosa, de nem: a kis hóember tudja, hogy ez a hang egészen máshonnan érkezik. Búcsút vesz hát az ismerős vidéktől, melynek lankáit, fenyveit, dermedt kristály-muzsikáját örökre a szívébe zárta, búcsút vesz a kergetőző gyerekektől, a jókedvű hócsatáktól, az ébredő tavasz meleg sugarától.
Reggel Ferkó szaladt ki elsőnek, a kék sapkás fiú. "A hóember! A hóember!" - kiabálta, ahogy a torkán kifért. Azután nagy szemeket meresztett: a hóember nem volt sehol. Helyét csupán az ócska fazék jelezte, két széndarab, meg a répa, melyben megállt az olvadt hólé. Már virradt, s a keleti égen csodás, arany fényfolyam tündökölt. "Jani, idenézz!" - kiáltotta Panka, s a három gyerek összefogózva, önfeledt örömmel köszöntötte az álmából ébredő hóvirágot, a kis hóember ajándékát.
 
(Holland mese nyomán.)