A reménytelenül szürke, februári délutánon egykedvűen cammogott velünk a villamos. Meg- megállt, újraindult, majd ismét maga elé révedt, mint mi, az ázott-fázott, jégcsap-orrú utasok. Morcosak voltunk, akár a szűnni nem akaró, ólomszín eső. "Bizony, messze még a nyár" - merengtem, ám egyszeriben csodás fénysugár ragyogott fel, hogy megossza velünk a titkát: mégiscsak földoldozó ez a február...
"Apa" - kezdte az élénk tekintetű, mosolyarcú kislány - "rajzolj nekem egy emberkét!" A fénytelen, párás ablaktábla egyszeriben megszínesedett, megelevenedett. Az emberke pálcika lett és nagyfejű (igazságtalan vagy, barátocskám :)), de a párbeszéd derűs volt, napsugaras volt, eleven volt. A kisgyerek szárnyakat kapott és a szürke üvegtábla helyére egy tündéktől, manóktól és apró állatkáktól nyüzsgő mesebirodalmat varázsolt.
"Tényleg tetszik, apa?" - kérdezte a gyerek, várakozón.
"Tetszik. Tényleg tetszik." - felelte a férfi és a tekintetük összeért.
Amikor elfogyott a "papír", a kislány a velem szemközti üres helyre települt és önfeledten rajzolt tovább. Olyan önfeledten, ahogyan a felnőttek közül csak nagyon keveseknek adatik meg. És ekkor megtörtént a csoda. A mosolytalan arcok felderültek, a fénytelen tekintetek kigyúltak: egytől-egyig megbabonázva figyeltük a kis kéz nyomán születő ügyes kacskaringókat. Időközben befutottunk a végállomásra. "A néninek is tetszett a rajzom" - lelkendezett a gyerek, mialatt az apja kezét szorítva kiszállt a kocsiból. Így távolodtak, kéz a kézben, mígnem a járókelők forgatagában végleg szem elől veszítettem őket. Miután kiszálltam, hosszan néztem utánuk... Isten áldjon, kicsi kéz. Mégiscsak földoldozó ez a február!
(Átvett szókapcsolatok: Antoine de Saint-Exupéry, Varga Domokos)
0 hozzászólás:
Megjegyzés küldése