Szeptember érett, meleg aranya és az októberi festett lombok után sokat szidjuk az október végi, novemberi komor, naptalan eget, az egyhangúan kopogó esőt, a szeles, csípős hideget. A fákról lemállanak a színes levelek, és lassanként minden szürkére vált. Ismerjük a mondást a "szürke hétköznapokról", mert a szürke a mi szótárunkban az unalommal, a közönnyel rokon. Pedig a szürke a legszínesebb szín. Ezt még az egyetemen hallottam valakitől, és első hallomásra magam is furcsállottam. Képtelenségnek tűnik, mégis igaz: a szürke az egyetlen "szín" (nem is szín, inkább árnyalat), amihez bármilyen színt hozzá lehet adni úgy, hogy a jellege ne változzon meg. Kékesszürke, zöldesszürke, vörösesszürke... De ki hallott már kékessárgáról (az már egy egészen más szín: a zöld), vagy éppen zöldesvörösről? (Egy szépen megrajzolt grafikából nem is hiányoljuk a színeket...) Megszerettem tehát a szürkét. Nem az egyhangút és közönyöset, hanem azt, amelyben számtalan árnyalat és lehetőség rejtőzik. Egészen más érzés fog el, ha most kinézek az ablakon... Talán olyan melegséget érzek, mely kitart jövő tavaszig.
2 hozzászólás:
"Azt cincogja az egér:
SZÜRKE vagyok, nem fehér.
Szeretem a szalonnát,
diót és a mazsolát."
Bélosz
Hát ez nagyon cukira sikeredett!!!!!!! :-D Lalt
Megjegyzés küldése