- Amikor az éj fekete ruhát öltött, jeges szél fútt az arcomba és a csillagok úgy hunyorogtak odafenn, mint apró jégszemek, megláttam a Fagykirályt...
Fel sem nézett az öreg Király, réveteg tekintetét tükörjég asztallapjára szegezte. Túl nagy az én veszteségem... túl nagy... - forgatta magában a szavakat, mintha nem hallaná őket senki sem.
- Miféle veszteség? - kérdezte tágra nyílt szemekkel a Kis hercegnő, aki apró batyuját eközben maga mellé helyezte a földre, de a Király nem ért rá válaszolni neki. Talán valami olyasfélét mormogott, hogy "én egy komoly ember vagyok" majd megmarkolta a mellén a palástot és igyekezett mind jobban elbújni benne. Körös - körül néma csend, szikrázó jégtömbök, öklömnyi jégrögök, jégzúzalék, hódara, áthatolhatatlan sötétség és dermesztő hideg...
- Miféle veszteség? - kérdezte újból a Kis hercegnő, mert ha egyszer feltett egy kérdést, bizony, egy tapodtat sem tágított.
- Miféle veszteség? - kérdezte újból a Kis hercegnő, mert ha egyszer feltett egy kérdést, bizony, egy tapodtat sem tágított.
- Mit keresel itt? - nézett rá döbbenten a Király, aki csak most vette észre, hogy valaki a jégváltó asztala előtt lábatlankodik.
- Szeretném tudni, hogy uraságodat milyen veszteség érte... - ismételte a Kis hercegnő és a földre szegezte a tekintetét.
- Mit érdekel téged az! - fakadt ki rekedt hangon a Fagykirály, majd köhintett egyet, nyomatékul. Megköszörülte a torkát és így felelt: - Mit feleljek neked erre?! Hatvanhárom éve élek ezen a bolygón és még soha, senki ezt meg nem kérdezte tőlem!
- Talán, mert magam sem tudom... csak számolom, számolgatom ezeket a fénylő holmikat itt, köröttem - egy könnycsepp gördült alá a szeméből, s míg földet ért, jégdarává fagyott az is...
- Ez mind a tiéd? - álmélkodott a Kis hercegnő.
- A Fagykirály büszkén kihúzta magát, de az arca nagyon szomorú volt. Szemei ragyogtak, mint az égbolt csillagai.
- Mihez kezdesz ezzel e töméntelen jéggel? - kérdezte kíváncsian a Kis hercegnő.
- Nagyság és fény szerint osztályozom, majd bankba teszem őket - felelte a Király, akinek jégcseppek trónoltak a bajuszán. Jégből volt még a koronája is.
- Királyi tetszésem szerint adom és veszem, adom és veszem őket, hogy még többet és többet vegyek a cserébe kapott jégtömbökért.
- Még több micsodát? Jeget? de hát abból van itt elég! - fakadt ki a Kis hercegnő, aki nem értette ezt az egészet. "Mulatságos... sőt, költői. Csak éppen komolynak nem valami komoly." - gondolta, de egy szót sem szólt, mert nem akarta megbántani az öreg Királyt. - Meg sem nézed, hogy mit hoztam neked?
- Hát ez meg micsoda? - vonta össze a szemöldökét a Fagykirály. Ajka körül alig észrevehető mosoly bujkált, de amint megpillantotta a Kis hercegnő ajándékát, egyszeriben elkomorodott.
- Egy kályha?!!! - kiáltotta rekedten a Fagykirály. - Mivé lesz akkor az én két kezem munkája, az én életem értelme, amiért küzdöttem, amit elveszítettem, és amit a semmiből építettem újra?
A kis hercegnő riadtan hőkölt hátra, de a tükörjégen felbukott és arccal esett a földnek.
- De hát... - dadogta, amíg sebes orrát törölgette. ...ezt uraságodnak hoztam, hogy megmelegedjék egy kissé. Forró teát is hoztam... - nyújtotta feléje a Kis hercegnő a bögréjét, melybe hogy, hogy nem, nem fagyott belé a forró ital, és éppen a tükörjég-asztalra akarta letenni, amikor a Fagykirály éktelen hangon ráripakodott:
- Takarodj innen a teáddal meg azzal a vaskályhával! Hiszen te tönkretennéd a jégbirodalmamat! Felolvasztanád az összes jegemet, amit fáradságos munkával kuporgattam össze és mi lenne akkor énbelőlem?! Egy nyomorult földönfutó! Egy közönséges senkiházi!
A Kis hercegnő nagyon szomorúan távozott a Fagykirály birodalmából. A bögre összetörött, a forró tea jéggé fagyott, a vaskályhában pedig kihunyt az izzó szénparázs. A Király pedig talán az idők végezetéig dideregni fog...
- Amikor az éj fekete ruhát öltött, jeges szél fútt az arcomba és a
csillagok, mint apró jégszemek hunyorogtak odafenn, megláttam a
Fagykirályt... - mormoltam, csak úgy magam elé, egykedvűen...
Már tavaszodott, körös-körül színpompás virágok nyíltak és a Nap is melegen ragyogott. A tavaly lehullott, korhadt levelek között már mindenütt új élet fakadt. Eszembe jutott az öreg kertész is az ötezer rózsával és arra gondoltam, hogy bizton örül ennek a kiragyogó, új tavasznak. Ám legeslegbelül, ahová csak kevesen érnek el, jeges űrt éreztem.
Ekkor megszólalt a Hang:
- Te most még nem tudsz semmit, de nem telik belé sok idő és mindent meg fogsz érteni.
- Értetlenül bámultam magam elé. Talán nem kellett volna a sorsára hagynom és gyávamód megfutamodnom...
- Egyetlen szóval, ami nem más, mint szeretet, több jeget olvaszthatsz fel, mint amit az egész világon feltalálsz! - felelte.
- De hiszen ő akarta így... - bámultam magam elé tompán, értetlenül.
- "Amit a szemünkkel látunk, az csak a kéreg..."
- Ne folytasd! Már örökre késő! - replikáztam.
- Egyetlen ajándék van, amit adhatsz, minden más csak magyarázkodás...
Lassanként világosság gyúlt bennem. Talán először a szívemben, azután az elmémben is oszlani kezdett a homály. - Visszamegyek!
- Várj. Ne kapkodj. Az emberek megakadnak a felszínen. Így nem jutsz sehova sem. Gyűjts erőt és tudd, hogy soha nincs késő. A bögréd és a kályha fontos, de ha még egyszer látod, hagyj békét neki ezekkel a kacatokkal... Burkold be végtelen szeretettel, ismerd meg búját, örömét, sorsa fordulását és lásd, ahogyan nem látta eddig senki sem. Akkor elmondhatod, hogy igazán szereted.Töröld le a könnyeid és tudd, hogy semmi sincs hiába.
- Így teszek, ígérem...
- Így teszel. Tudom.
(Az idézetek Antoine de Saint-Exupéry: "A kis herceg" című művéből valók. Fordította: Rónay György)
